2017. február 5., vasárnap

Kyra Eleonor novellája: Esti mese



Sziasztok!
Ma végre volt időm géphez ülni, és végre feltölteni az utolsó novellát is.
Tudom, tudom rémesen elhúzódott ezeknek a novelláknak a feltöltése, de egyszerűen mindig volt valami. Most viszont van egy kis időm, amit szeretnék kihasználni írásra, kárpótolni Titeket, az elmaradt részekért. 
Köszönöm, hogy részt vettetek a szavazáson, már van is egy ötletem a másik blogra. 
Most Kyra novelláját hoztam nektek, fantasztikus író Ő is, remélem tetszeni fog Nektek is a novellája.
Jó olvasást!

Esti mese

A világmindenség legkékebb és legbocibb szemű hétévese kandikál elő az ágyra halmozott teddimackó gyűjteménye alól. Lázrózsa által pirongatott, kerek arcán egyértelműen egyeduralkodik ez a trópusi tengerpartokat lepipáló zafirságú szempár. Nem kell hozzá sok fantázia, hogy az ember úgy érezze, nem is fürdik, de egyenesen lubickol ebben a pillantásban. Ó, de tudja ám a kölyök is, hogy miféle fegyvert adott az ég a kezébe… azaz a szemébe! Már most a tenyeréből evett a családja összes tagja, továbbá a baráti kör, szomszédok, dadák, óvó és tanító nénik, a sarki pékség ötvenéves eladója és Todd bácsi a három újfullandijával együtt. Utóbbiak nem csak képletesen, ha tekintetbe vesszük, hogy a lányka mellett egészen medveszerűek a blökik. Már négy rend gyerekruha bánta a délutáni vad hancúrokat a parkban.
Egyszóval tehát: a pici Kitty boszorkányosan szép szemének a csodájára jár fél Beverly Hills. És most eme szempárcsoda harminckilós, influenzás tulajdonosa hallgatja tőlem az esti mesét, zsinórban hatodszor, duda orral, egyre dacosabban, ma este immár erősen éreztetve velem: nem tőlem várná el a meghitt program kivitelezését. Ami engem illett, jól megfizetik a jelenlétem. Mindenesetre ha holnap is a Csipkerózsika felé kell görbülnöm a szakdolgozatom helyett, nekem is megtelik a kerti napozóm a lányka szülejével. A kölyök beteg, nekem meg nyakamon a leadási határidő. Ennyire egy új album se legyen fontos!
-… és akkor a daliás herceg félrehúzta a nyoszolya baldachinját, és amögött megpillanthatta a csodaszép hercegnőt – olvasom kiszáradt torokkal, laposan pislogva. - És ez az egy pillantás elég volt ahhoz, hogy halálosan beleszeressen. Lehajolt az alvó szépséghez és megcsók…
- Uncsiiii! – pukkan ki Kitty, durcásan lesöpörve magáról fél kilónyi plüssmedvét.
- Te kérted a Csipkerózsikát – csukom be fáradtan a könyvet.
- Akkor is uncsi, mesélj valami mást! –Felcsillogtatja a tengerparti kékséget a szemében, én pedig sóhajtva felállok az ágy széléről, és elcsoszogok a könyvespolchoz.
- Oké, akkor mit szeretnél hallani? Hamupipőke? Piroska? Pán Péter? Pöttöm Panna? – sorolom a címeket a gyerekkönyvek gerincén zongorázva. Kitty vadul rázza kócos fejét. – Hófehérke? A kis hableány? Jancsi és Juliska? A három kismalac? Rumpelsi... Rumpelslick…Rumpel…
- Rumpelstrici – segít ki pillarezzenés nélkül. – És nem, nem, nem, nem!
Inkább átsiklom a nyelvbotlása felett, hisz él bennema sanda gyanú, hogy az apja sziporkázó humorának egyik díszpéldányához volt szerencsém.
- Akkor mit szeretnél? – tárom szét a karjaimat. – Minél többet gondolkozol, annál rövidebb mesére lesz idő. Lassan nyolc óra.
- Mesélj valamit te! – vágja rá széles vigyorral.
Naná, majd ha hat anyám lesz! Még egyszer azt a cirkuszt egy sráccal sem játszom el!
- Egy olyan mesét sem ismerek, amit ne hallottál volna már tőlem – próbálok kibújni óvatosan a felelősség alól.
- És azok, amiket a barátaidnak mesélsz?
- Azok nem gyerekmesék.
- Miért nem azok?
- Mert tele vannak nem gyerekes dolgokkal?
- Szóval „pronók”?
- Hogy mik?!
- Apu hívja így azokat a filmeket a tévé menüjében, amik tele vannak nem gyereknek való dolgokkal.
- Aha… nem, nem „pronók”. Inkább olyanok, mint azok a filmek a tévétek menüjében, ami előtt a +16-os karikát látod.
- Akkor is mesélj valamit! – makacskodik tovább, szórakozottan tépkedve az egyik hófehér macijának fülét. Szegény teddi varrása egyre fájdalmasabban recseg az ujjai alatt.
- Cica, fáradt vagyok már egy rögtönzött esti meséhez – vallom be megtörten.Tényleg egyre gyakrabban gondolok az otthoni kotyogós bivalyerős kávéira. Egy bögre, és ma is képes leszek megírni pár oldalt a szakdogámból.
Bezzeg Kitty, ő máris produkálja a szokásos tüneteket, amik arra utalnak, ma sem lesz alvás nyolc órakor. Lelkesen felül az ágyán, és csillogó szemmel cibálni kezdi a blúzom ujját, közben huncutul mantrázza: „mesét, mesét, mesét, mesét…” Az apja boldog lesz, a lányka kezd kimászni ezek szerint az influenzájából.
- Tudod mit! – jut eszembe a mentő ötlet. – Ha ennyire lelkes vagy, akkor mesélj inkább te nekem valami szép esti mesét! Ha hazamegyek és bebújok az ágyamba, csak felidézem a mesédet, és máris gyorsabban fogok elaludni, és biztos szépeket fogok álmodni.
Kitty egészen vevő az ötletre. Gyorsan letúrja a medvepopulációt az ágyáról, hogy mellé tudjak telepedni. Miután törökülésben felkuporodom a paplanja tetejére, a kezembe nyomja az immár félfülű, fehér teddijét, kényelembe helyezi magát a párnáin, teátrálisan torkot köszörül, kicsi arcát átszellemíti a mesemondók tipikus elvarázsoltsága. Aztán cincogós hangján belekezd.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király, aki túl lakott az Óperencián. Birodalmának gazdagsága héthatáron túl híres volt, palotája színaranyból épült és kacsalábon forgott, udvarának kertjében gyémánttó popmázott, melyben gyöngyhalak úszkáltak.
Egy különösen bőséges év nyarának utolsó estéjén az egyik pici halacska kiugrott a tóból, és elficánkolt a bíborrózsák ligetébe, ahol gyönyörű gyöngymakká változott. A kicsi makk még azon éjszakán szárba serkent, és másnap reggelre égig érő gyöngyháztölgy sarjadt belőle. Ámulva csodálta az öreg király és az udvartartása. Hát még akkor mekkorára nyílt a szemük a csodálattól, mikor az egyik gyöngyházlevél a lábuk elé hullott. Az a káprázat szép levél akkora volt, mint egy asztalterítő, ám amikor a király szolgái felemelték, hogy levigyék a kincstárba, gyöngyporrá vált az ujjaik alatt. A gyöngypor körüllengte az ámuló királyi párt, majd egyenesen a gyémánttó partjára lebegett, és ott – csodák csodája! – újra összetömörült egy kis gyöngyházbölcsővé. Abban a bölcsőben pedig két fiúcska aludt édesdeden.
Az öreg király és királynéja első pillantásra megszerették őket, és saját fiaikként nevelték fel a két gyermeket. Az egyiket Tomnak nevezték el, a másikat Billnek…
- Mi van? – szakítja félbe durcásan a mesét.
- Semmi, semmi, csak…  - kuncogom pironkodva, amiért kizökkentettem. - csak látom már, hogy ebből egy családi mese lesz.
- Na és ha?
- Tudod, az apukád meg a testvére… nehéz rájuk mesei hercegekként gondolni – kuncogom fel újra. Látom az arcán, hogy nem ért engem, de betudja amolyan felnőttes hóbortnak. Persze, az ő gyermeki ártatlansága nem akad fent az olyan apróságokon, hogy az apja meg annak testvére több orvosi acélt visel egy négyzetcentinyi bőrfelületén, mint amennyi még királyinak mondható. A tetkókról nem is beszélve.
- Folytathatom? – pillant rám tanár nénisen. Bólintok, és átkarolom a fehér mackót.
Mi lesz még itt?
A két fiú daliás herceggé cseperedett, az öreg király immár azon tanakodott, melyik szomszédos föld uralkodójának lányait kérje nőül számukra. Ám Tom és Bill hallani sem akartak a házasságról, elmondásuk szerint előbb szerettek volna világot látni. Nosza, a királynak sem kellett több, feltarisznyázta őket, készítetett nekik hamuban sült pogácsát, hamuban sült franciakrémest és hamuban sült Caramel Macchiato-t…
- Mi van már megint? – néz rám Kitty, haragosan kéklő szemei villámokat szórnak.
- Semmi, semmi folytasd csak! – törölgetem a könnyeimet, miközben csuklom a nevetéstől. Kisregénynyi infóval leszek gazdagabb a faterjáról a mese végére.
Felkerekedtek és elindultak toronyiránt. Három nap szakadatlan vándorlás után eljutottak az ezüsterdőbe. Ott megpihentek, ettek egy keveset, majd másnap továbbindultak. Hamarosan eljutottak az aranyerdőbe, ott is pihentek egy kicsit, azután folytatták útjukat a gyémánterdőbe. A gyémánterdő közepén ált egy feneketlen kút, az előtt ücsörgött egy vénséges banya. Az ikrek annak rendje és módja szerint köszöntötték az öregasszonyt.
- No, szerencsétek, hogy öreganyátoknak szólítottatok! –mondta nekik az. - Tudjátok meg, a szomszéd ország királyát nagy bánat emészti, mert két lányát elrabolta az istentelen kilencvenszázkilenc fejű sárkány. Akik kiszabadítják a királykisasszonyokat, annak adja apjuk azok kezét, és velük fele királyságát.
A fiúk azonban csak a vállukat vonogatták.
- Otthonról is azért jöttünk el, mert atyánk a nyakunkba akart varrni egy feleséget – mondta Bill.
- Kettőt – javította ki Tom. - Egy darabbal bajosan lettünk volna.
- Megaztán két királylány mellé fele királyság? – fanyalgott tovább emez. – Az csak egy negyed, ha úgy vesszük.
- Akárhogy vesszük. Mi a répát kezdjünk egy-egy negyed királysággal?
- Neked nem lehet mesélni! – húzza fel az orrát Kitty, lesújtó pillantást vetve rám. Ami engem illet, már akkor leszédültem az ágyról a röhögéstől, mikor kihallottam az apja flegma stílusát a hanghordozásából. Momentán is büdösbogár pozitúrában vinnyogok a szoba padlóján.
- Ne haragudj rám, Cica, de eszméletlenül hitelesen hozod az apukádat – pihegek kifogyva a levegőből, fájós rekeszizmomat dörzsölgetve.
- Hát ha már ő a főszereplő?
- Ne hagyd abba! Imádom!  - Fel-felnyerítve visszakecmergek az ágyra. - Hol is tartottunk?
A két fiú végül hosszas tanakodás után arra a döntésre jutott, hogy noha nem tartanak igényt se a kezükre, se a velük járó csekély hozományra, a királykisasszonyokat azért nem hagyják elpusztulni a kilencvenszázkilenc fejű sárkány karmai között. Megköszönték az öregasszonynak az útmutatást, és a nyakukba kapták a lábukat, hogy még napnyugta előtt elérjék a Smaragd-hegyeket. A hegyek lábának tövében hatalmas barlang bejárata tátongott, amellett pedig ott roskadozott a vasorrú bába kunyhója. A gonosz vén banya már messziről észrevette ablakából a fáradt vándorokat, és velejéig romlott szíve azonnal magáénak kívánta mindkét fiút.
„Páratlan szépségű gyöngylánc lesz belőletek, veletek díszítem fel a kétfejű menyem nyakát!” Így kuncogott magában.
Mézesmázos mosollyal köszöntötte az éhségtől tátogó ikreket, és meginvitálta őket a kunyhójába vacsorára. A két királyfi vonakodás nélkül, boldogan fogadta a vendéglátást, hiszen napkelte óta egy falatot sem ettek-ittak, és ugyancsak hosszú utat tudhattak maguk mögött.
A vasorrú bába sebtében megterített nekik, sültekkel és almaborral kínálta őket. Az ikreknek hamar a fejébe szállt az ital, érzékeik eltompultak, éberségük meglankadt. Hamarosan hazaért a vasorrú bába kétfejű menye is, és körbeudvarolta a vidáman lakomázgató fiúkat. Tom és Bill azt hitte, az almabor csalafintázik a látásukkal, így nem fogtak gyanút a lány láttán.Éjfélig vigadtak a rozzant kunyhóban, majd nyugovóra tértek a vendéglátójuk hálószobájában. Ám amint elnyomta őket az álom, a vasorrú bába belopózott az ágyuk mellé, majd benyúlt a mellkasukba és csomót kötött a szívükre. És abban a pillanatban a két fiú gyöngynyaklánccá változott, de olyan káprázatosan széppé, hogy a napra lehetett nézni, de arra a két nyakláncra nem…
- Mi a baj? – kerekedik rám riadtan Kitty szeme. Egy ideje már elgondolkozva csóválgatom ugyanis a fejemet.
- Hmm… semmi – válaszolom neki elmerengve. – Csak azon töprengtem, hogy nem szoktak neked magyar népmeséket is olvasni?
Homlokráncolva töri a kis buksiját. Nem lep meg, ami azt illeti, a személyi könyvtárában jó eséllyel még szuahéli népmeséket is találnék. Kittynek aztán sült mindegy, csak „holnemvolt”-tal kezdődjön.
- Íjas bácsi meséire gondolsz? – böki ki végül bizonytalanul.
Most rajtam a homlokráncolás sora. Eltart egy darabig, míg megfejtem a babanyelvre fordított szerző személyazonosságát.
- Íjas… íjas… Illyés! Az lesz az!
- Nagyon szerettem azokat a meséket – ecseteli lelkesen a lányka. -Főleg ahogy apu olvasta őket. Minden szereplőnek saját hangot talált ki, és nagyon viccesen adta elő a szövegüket. A „vasorrúbába-hangja” volt a kedvencem, pont úgy rikácsolt, mint a suli konyhásnénije. De aztán egyik este Bill is végighallgatta az egyik mesét, és nagyon kiborult tőle. Azt mondta, tök horror az egész, és marhára nem nekem való, úgyhogy elpakolta a könyvet, és azt mondta, tíz éves koromig vissza sem adja, szóval ne nyaggassam érte minden áldott este!
- Hümm – kommentálom a hallottakat, megemlékezve arról az autentikus német gyerekmeséről, melyben a főszereplő kisfiú összes ujját levágták ollóval, amiért még mindig szopta azokat.
- Amúgy azt hittem, én vagyok az egyetlen amerikai gyerek, aki ismeri Íjas bácsi meséit.
- Az anyukám magyar volt, szóval nekem is volt szerencsém azokhoz a mesékhez kiskoromban – magyarázom neki mosolyogva. Ha legközelebb hazatelefonálok, meg kell említenem Íjas bácsit. – De nem kéne mindig félbeszakítsalak, mert akkor holnap estig itt ülünk!
- De jó, de jó! Akkor nyugodtan szakíts félbe! – hadarja viháncolva.
Volt a vasorrú bábának egy ványadt, szürke macskája, öreg, mint az országút. Mikor megvirradt a reggel, és a banya diadalittasan átnyújtotta a kétfejű menyének a nyakékeket, a macska is odaólálkodott hozzájuk, megszaglászta a gyöngysorokat, majd felnyávogott.
- Miau-miau, Gazdasszonykám, mily panaszosan sírnak ezek a gyöngyök!
- Sipirc innen, bolhás korcs! – zavarta el dühösen a vasorrú bába az állatot, a cicus pedig nagyot fújva ugrott ki az ablakon.
Néhány nap múlva vendégül látta a banya az ötszáz éves nővérét. Körbeülték az ebédlőasztalt, és a kétfejű lány felaggatta a nyakába a nyakláncokat, hadd pukkadjon meg az öreg nagynénje az irigységtől. A szürke macska is besettenkedett a házba, hozzádörgölődzött a vendég lábához, és így dorombolt:
- Miu-miu, Gazdasszonykám, milyen panaszosan sírnak azok a gyöngyök a lány nyakában!
- Eltakarodj, koszos dög! – ripakodott rá újra a vasorrú bába, és még a kis sámliját is a menekülő macska után vágta.
Nem sokkal később maga a banya ötfejű fia jött haza a háborúból. Megcsókolta anyját, majd derékon ragadta a feleségét is. De a macska már ott sündörgött a vállán, és így nyávogott.
- Miu-miu, Gazduram, mily panaszosan sírnak azok a gyöngyök az asszonykád nyakában!
- Már most aztán kétfelé váglak, te nagyszájú bolhafészek! – kiáltott a vasorrú bába, ám a fia leintette.
- Az én fülem sincs ám fából! – dörögte szigorúan. – Honnan vannak ezek a síró gyöngyök?
A vasorrú bába csak hímezett-hámozott, de a macska már kész volt a válasszal.
- Miau-miau, Gazduram, két királyfiútól –dorombolta sunyi mosollyal.
- Micsoda! – pattant talpra égő dühvel a ház ura. - És te, hűtlen fehérnép, még merészelsz itt parádézni bennük?! Takarodj a szemem elől, ne is lássalak többé!
Azzal akkora pofont lekevert a kétfejű feleségének, hogy annak nyakából rögvest kiszakadtak a láncok, és a sok gyöngy mind szétgurult a padlón. A vasorrú bába visítva kapott a pergő drágaságok után, és mielőtt még az összes eltűnt volna a rozzant kunyhó padlójának réseiben, egy szemet sikerült is elcsípnie. A többi gyöngy sebesen végiggurult a termeszrágta fa járataiban, és a kunyhó mellett szaladó patakocskába pergett. A sodrás elragadta és csak hétszer hét mérfölddel távolabb rakta partra őket. De a szürke macska is ott volt már addigra, és összeszedegette a csillogó gyöngyszemeket két kupacba. Azok pedig, amint az utolsó darab is szárazra került, vissza is változtak emberré.
Tom dühösen locsolta ki a csizmájából a vizet, és elhordta a vasorrú banyát meg annak szörnyfejű menyét mindenféle redvás ku…
- Na nem! – vágok a szavába, mielőtt befejezhetné. – Tudom, hogy apukád mesterien tud káromkodni, de neked nem kell őt ilyen hűen utánoznod, rendben?
- Bocsánat! – hajtja le Kitty a fejecskéjét.
Tom tehát szörnyen fújt a bábára, Bill viszont csak szomorúan lógatta mellette a fejét.
- Téged meg mi lelt? – csodálkozott rá testvére. – Hogyhogy hagysz szóhoz jutni?
Bill nem válaszolt, csak búsan simogatta a nyakát.
- A vasorrú bába ellopta a hangját – jajdult fel panaszosan a szürke macska. – Az egyik gyöngyszem nem volt elég fürge, és a banya el tudta kapni.
- Hogyazajó… ! – ugrott talpra dühösen Tom. – Azonnal vissza kell mennünk! Felkoncolom a büdös némbert. Széttépem csipetkének.
- Na, csak ne olyan hevesen, vagy ő tép szét téged – hűtötte a forrófejű királyfit a macska, majd felugrott a vállára és beledorombolta a fülébe. – Szükségetek lesz a segítségemre.
A cicus vezetésével, úttalan utakon és rejtett ösvényeken tértek vissza a Smaragd-hegyek lábához, és a leszálló éjszaka már újra a vasorrú bába kunyhójánál lelte őket.
- A bába tudja, hogy vissza akarjátok szerezni a gyöngyöt – suttogta a macska. – Ilyen formában nem tudjátok meglepni őt, mert a sötétben hétszer élesebben lát.
- Akkor mit tanácsolsz, cicuskám? – sutyorogta vissza Tom, miközben már alig bírta elfojtani az indulatait.
- A banya hamarosan kivonul a pajta mögé, hogy élesre köszörülje a nyelvét. Én ekkor átváltozom néma királyfivá, és elcsalom a kunyhó közeléből. Te menj a pajta mögé, dugd el a köszörűjét, majd pördülj meg a sarkadon és változz át metszőollóvá!
- Mi vagyok én, balerina, hogy a sarkamon búgócsigázzak?! – háborodott fel Tom, de Bill szomorú szemmel tette a kezét a vállára, és az önérzetes királyfi menten elnémult.
- Te, Bill, osonj a tyúkólhoz, fogsz ott találni egy rozsdás dézsát. Öntsd ki belőle a vizet, aztán pördülj meg a sarkadon és változz forró szurokká! – A néma királyfi bólintott.
- Készüljetek, a banya már közeledik – borzolta fel hirtelen a szőrét a macska, és elillantmellőlük.
Jött is a varorrú bába, megkerülte a kunyhót, és a pajta mögött nekiállt köszörülni a nyelvét. Az ikrek egészen elborzadtak a látványtól, hisz az a nyelv olyan hosszú volt, hogy leért a bába térdéig, és ahogy a banya köszörülte, villámok cikáztak belőle mindenfelé.
Hirtelen egy nyurga alak ugrott elő a bokrok közül, és a banya azonnal felismerte benne az egyik fiatal királyfit. Rikácsolva dobta el a köszörűt, és villámsebesen a futva távozó Bill nyomába eredt. Mindeközben a két fiú a ház mögé osonkodott, elfoglalták a helyüket és megpördültek a sarkukon. Tom azonnal metszőollóvá, a valódi Bill pedig szurokká változott.
Kis idő múlva dúlva-fúlva érkezett vissza a vasorrú bába.
- Na, várj csak, most el tudtál iszkolni, de kerülj csak a kezeim közé, akkor fogod megbánni, hogy világra jöttél! – átkozódott haragosan, majd nyúlt a köszörűjéért. Ahelyett azonban a metszőollót ragadta meg, és az íziben le is vágta a nyelvét.
Visítva hajította messzire az ollót a banya, és rohant a tyúkól felé. Kínjától eszét vesztve tartotta a feje fölé a dézsát, ám abból hűs forrásvíz helyett forró szurok ömlött a nyakába.
Most üvöltött csak igazán hangosan fájdalmában. A szuroktól megvakultan szaladt volna be a házba, ám Tom gyorsan visszaváltozott emberré, felkapta a lemetszett nyelvet, és a banya útját állta. A vasorrú bába vakon szaladt saját, élesre köszörült nyelvébe, és menten kilehelte a bűnös lelkét.
- Hát ez pfuj! – foglalom össze borzongva a horror-jelenetet.
- Bill is ezt mondta, legalább ötször is, mikor hallgatta Íjas bácsi meséjét – jegyezte meg furcsán somolyogva Kitty.
A csúf banyának tehát vége volt, az ikrek pedig hamar megtalálták a gyöngyöt a kötényének egyik belső zsebében. Bill óvatosan lenyelte, majd pár pillanattal később megkönnyebbülten felsóhajtott. Torkot köszörült, és a szemlátomást tűkön álló testvérére mosolygott.
- Máris sokkal jobban vagyok. Köszönöm!
- Na, csak meg ne bánjam a fene nagy jótettemet! – vigyorgott rá vissza testvére. – Ezek után megint teljesítmény lesz szóhoz jutnom…
- Elég legyen! Még felveritek a bába fiát! – csitította őket a visszatérő macska. Bill őt is boldogan kapta a kezei közé.
- És neked, cicuskám, hogy hálálhatnánk meg a segítségedet? – kérdezte némiképp halkabban, miközben az állatot simogatta. - Nélküled még mindig nyakláncként díszlenénk!
- Korai lenne még hálálkodni! Még szükségetek lesz a segítségemre! – dorombolta a macska. – Tépj ki egy kis szőrt a farkam végéből! Ha megszorulnátok az utatok során, csak dobd a hátad mögé, és én máris ott termek!
Bill engedelmesen kitépett egy kis csomó szőrt a macska szürke farkából. Idejük sem volt elbúcsúzni, a cicus már hopp! el is tűnt az egyik fa lombjában.
Még az éj leple alatt átkeltek a Smaragd-hegyeket átszelő barlangon, és mire a hajnal első sugarai felragyogtak Keleten, a kilencvenszázkilenc fejű sárkány birodalmában jártak. Hét nap és hét éjszaka utaztak jóformán megállás nélkül, mire elérték a sárkány roppant várát. Az a vár hetvenhét, pengeéles toronnyal fúródott az égbe, ráadásul egy borzasztó saslábon forgott.
- Sosem fogom megérteni ezt a madárláb fétist – kotyogom közbe le-leragadó pillákkal. Kitty fantáziája letaglózó, és a szókincse is köröket ver a korosztályáéra, de sajna a koffeinfüggőség nagy úr: ha nincs kávé, nincs agyműködés se. Az enyém is már a végét járja.
- Egy valamire való palota madárlábon forog – szögezi le halálkomoly hangon Kitty. Egykedvűen vállat vonok. Felőlem akár páros ujjú patások lábán is foroghat az a palota, attól sem lesz logikusabb. Mondjuk az már régen rossz, ha logikát keresek egy népmesei motívumban…
Tom és Bill nem esett kétségbe az ijesztő palota láttán. Bátran léptek be annak óriási kapuján, és végigjárták végtelen termeit. A legmagasabb vártorony legfelső szobájában meg is találták a két királykisasszonyt, és azok boldogan omlottak megmentőik nyakába.
- Oké, oké, oké, megfojtani nem kell! – tolta el magától a rá jutó, hevesen hálálkodó hölgyet Tom. – Inkább azt mondjátok meg, mikor jön haza az uratok!
- Már bármelyik percben megérkezhet – válaszolták a királylányok. – Mielőtt elindul, hazahajítja a tízmázsás buzogányát a palota oldalába fúrt szögre, innen tudjuk, hogy sebtében terítenünk kell vacsorára.
- Pff, felvágós! – fonta össze a karját mogorván Bill. De ahogy befejezte, már repült is a buzogány, és akkorát döndültek tőle a falak, hogy az egész palota beleremegett.
Jött a kilencvenszázkilenc fejű sárkány, minden feje külön-külön akkora volt, mint egy parasztház, rettentő orrlyukaikból folyamatosan gomolygott elő a forró gőz.
- Hol a vacsorám, asszonyok! – dörögte haragosan. – És miféle vendégek érkeztek hozzánk?
A királykisasszonyok reszketve iparkodtak a fogadására, Tom és Bill pedig – ha már így kiszagolták őket – szintén a sárkány színe elé járult. A rettentő szörny az asztalához ültette őket, és ezt kérdezte:
- Nohát, mi szél hozott bennetek erre, ahol még a madár se jár?
- Csak utazgatunk – válaszolta neki Bill alaposan megzavarodva, hogy hát most melyik fej szeme közé is nézzen.
- Úgy-e? – vicsorgott rá a sárkány a kupája mögül. – Szóval még véletlenül sem az én feleségeimet akarjátok kiszabadítani?
- Báh, ugyan, hova gondolsz, kellenek ők a jófenének! – hadarta legyintve Tom, majd a következő pillanatban istentelenül fejbe kólintotta őt egy tejeskancsó.
- Bocsánat! – sziszegte az egyik királylány villámló szemekkel.
- Na, hogyha így áll a helyzet, akkor egyetek-igyatok kedvetekre, szívesen látott vendégek vagytok – mondta a sárkány, és bőségesen öntött az ikreknek a borból.
Alaposan megvacsoráztak, majd a sárkány meginvitálta őket kártyajátékra. Tom vonakodás nélkül fogadta el a felé nyújtott lapokat.
- Vigyázz! – suttogta a fülébe testvére. – A bestia csak ravaszkodik!
- Na és? – vont vállat nyeglén emez. – Csak addig teheti, amíg le nem csapjuk az összes fejét.
Kártyáztak vagy jó három órán keresztül, és a sárkány ugyancsak csalafinta ellenfélnek bizonyult.
- No, most már viszont birkózzunk egyet! – csapta le a lapokat a szörny, és elindult az udvarra. Tom követte, Bill viszont riadtan kapta el a karját.
- Megőrültél? Ne menj! Elevenen megnyúz! – kérlelte kétségbeesetten. Tom azonban felelőtlenné borozta már magát addigra.
- Végeztem a vasorrú bábával. Ezzel a nagyra nőtt tarajos gőtével sem lesz nehéz – felelte rátartian, és elvonult a sárkány nyomában. Bill nem tehetett semmit, mint hogy szomorú sóhajjal követte.
Kimentek a palota udvarára, és a rettentő szörny a fiatal királyfi fölé magasodott.
- Lássuk, mit érsz a harcban! – fújta a füstöt Tom arcába.
Egymásnak estek. A fiú a sárkány több fejét is lecsapta, ám a szörny sokkalta erősebb volt nála. Elkapta a nyegle királyfit, és apró darabokra szaggatta őt…

- Apukád büszke lenne rád, ha tudná, micsoda epikus halált meséltél neki – motyogom felkavarodott lélekkel.
- Miért nem várod ki a végét? – korhol Kitty.
- Oh, bocsánat!


A gonosz bestia dühösen mordult rá a megrendült Billre, hogy szedje össze halott testvére darabjait, varrja be azokat egy zsákba, majd kösse egy ló farkához, és indítsa útnak
A fiú a gyász fájdalmától reszketve állt neki végrehajtani a sárkány parancsát. Összeszedte Tom testrészeit egy molyrágta zsákba, majd kiválasztott egy lovat az istállóból, és annak farkára kötötte a batyut. Arra viszont már nem volt elég lelkiereje, hogy megszégyenített testvérét még tovább gyalázza. Leült a karám mellé, és keservesen sírva fakadt.
Ahogy ott sírdogált, egyszer csak eszébe ötlött a szürke macska. Noha biztos volt benne, hogy a bölcs állat nem tud segíteni a baján, azért a háta mögé hajította a szőrcsomót. Azonnal meg is jelent a cicus, és dorombolva dörgölődzött a lábához.
- Mi a baj, kis Gazdám?
- Jaj, cicuskám, fogalmam sincs, miként tudnál segíteni az én gondomon, félek ez még a te tudományodat is meghaladja – sírt panaszosan a királyfi.
- No, azt majd meglátjuk! – felelte a macska. Bill elmesélte neki, miként vendégelte meg őket a sárkány, és milyen csúfos halált halt szeretett testvére.
A macska rosszallóan csóválta meg a fejét.
- Az a forrófejű fiú! De egyet se félj, kis Gazdám, még erre a problémára is ismerek megoldást. Csak várj meg itt, hamarosan visszatérek.
Azzal a cicus eliramodott a közeli erdőbe, megkereste a háromtörzsű odvas tölgyet, és leásott annak legmélyebb gyökereihez. Ott lelt rá arra, amit keresett: két szép szál élesztőfűre.
Szaladt vissza boldogan Billhez, és sietve a királyfi kezébe pottyantotta a füveket.
- Gyorsan, szedd ki a zsákból a testvéred darabjait, és rendezd őket a helyükre! – utasította az ámuló fiút.
Az engedelmesen kiborította, majd összeillesztgette Tom testrészeit, majd a macska tanácsát követve végighúzta az élesztőfüvet a szörnyű sebek mentén.
És csodák csodája, ahol a fű hozzáért, a halott fiú teste összeforrt, mintha a sérülései soha nem is lettek volna.
Tom lassan nyitogatta a szemét, majd lustán rámosolygott a fölé hajoló testvérére.
- Jaj, de jót aludtam! – ásította.
- Na hiszen, aludtál volna az idők végéig, ha nincs a szürke macska! – válaszolta neki Bill. Majd dühösen felpofozta az ébredező királyfit.
- Soha többé ne csinálj ilyet, te idióta tuskó! Azt hittem, az eszemet vesztem a gyásztól –szipogta a hökkent fiú torkát szorongatva.
Tom először is lefejtette magáról a reszkető ujjakat, aztán bátorító, ám egyben pimasz mosollyal végigsimította testvére haját.
- Nincs az a sárkány, ami elvehetne tőled! – mondta.
- Ó, ez cuki! – kuncogtam zavartan. Nem tudtam nem kihallani a lány mondataiban bujkáló többletjelentést. Mi a szösz, Kitty újabban japán mangákat is olvastat esti mesének?
Eh, biztos csak képzelődök! Nagyon rám férne már az a kávé…
Újult erővel nyitott a feltámasztott királyfiú a palotába, ahol a sárkány épp arra készült, hogy nyugovóra térjen vonakodó feleségei társaságában.
- Na, te rusnya féreg, nem végeztél valami alapos munkát! – kiáltott oda neki Tom kardot vonva.
- Te? Hányszor kell megölni téged, hogy megpusztulj rendesen? – üvöltötte égő dühvel a szörny.
- Gyere csak, tegyél próbára! – tárta szét a karját pimaszul a fiú. A sárkány bömbölve, tüzet okádva iramodott meg felé. De Tom is tanult már az előző kudarcából. Mielőtt azok a szörnyű pofák elérhették volna, megpördült a sarkán, és kisegérré változva eltűnt egy falrepedésben.
- Nem jársz túl az eszemen, te taknyos! – füstölgött a sárkány, és ő is megpördült a sarkán, majd patkánnyá válva követte a királyfit a résbe.
Tom ugyancsak szedte a lábacskáit, hisz hallotta, hogy ott lohol a bestia a nyomában. A sárkány már a sarkában járt, mikor végre kibukkant a palota udvarán. A patkány is a szabadba ugrott mögötte, de a lesben álló Bill csak erre várt, és menten lecsapta a rusnya féreg fejét.
A patkány azonnal visszaváltozott sárkánnyá, ám a kilencvenszázkilenc fejéből már csak egy maradt meg neki. Azért az egy árva fejéért rimánkodott a két királyfiúnak, nekik ígérve birodalma összes kincsét, saslábon forgó palotáját, sőt még két feleségét is.
- No, sárkány, az istened majd könyörületes lesz hozzád, mi azonban biztos nem! – mondta neki Tom, majd levágta az utolsó fejét is.
Látták ám a királylányok az ablakból, hogy hosszú és rettenetes rabságuknak ezennel vége. Boldogan sivalogva siettek a hőseik elé, és szerelmesen pihegve vetették a nyakukba magukat.
- Bocsáss meg, amiért fejbe csaptalak a kancsóval! – rimánkodott Tomnak a fiatalabbik. – De most aztán ásó, kapa…
- Na meg egy nagy túróst! – háborodott fel a férjül kért. – Megbocsátok a kancsóért, de továbbra sem tartok igényt a kezedre, királykisasszonyom. Se a nővéredére.
A megszeppent lányok esdeklően tekintettek a kevésbé hevesen tiltakozó Billre, ám ő is csak a vállát vonogatta.
- Hazaviszünk titeket atyátokhoz! – szólalt meg végül. – Ő majd talál nektek való kérőt, regimentnyit.
A királykisasszonyok csalódottan vették tudomásul, hogy mind hiába! Se édesgetéssel, se ördögi, női praktikával nem bolondíthatják magukba a két fiút. Szemmel láthatóan azoknak már kiforrott tervük volt a jövőjüket illetően.
Kiválasztottak két táltos lovat a sárkány méneséből, és azok egy szempillantás alatt elrepítették őket a királylányok apjának birodalmába. Onnan már csak egy gondolatnyi távolságra volt az ő otthonuk. Az öreg király mérhetetlenül megörült fiai hazatértének. Hát még akkor hatalmasra nőtt az ő boldogsága, mikor az ikrek bejelentették neki, útjuk során rátaláltak igaz szerelmükre, akivel aztán majd boldogan élnek, míg meg nem…
- Állj, állj, állj! – intem le az egyre kipirultabb lánykát. Ég ám az arcom már nekem is, pedig mindeközben nagyon nem hiszek a füleimnek.
- Ugye nem arra fut ki ez az egész...? Ugye nem az a csattanó, hogy…? - hebegem full értelmesen, és flessem sincs, hogy miként mondjam ki a totál egyértelműt. Sebaj, Kitty megteszi helyettem.
Annál nagyobbat nézett az öreg király, mikor kérésére, hogy mutassák be választottjaikat, a két fiú megfogta egymás kezét, majd csókolt váltottak.
- El kellett ahhoz veszítselek egyszer, hogy rádöbbenjek, te vagy a legfontosabb ember az életemben – mondta Bill.
- Neked pedig meg kellett ahhoz némulnod, hogy rájöjjek, mennyire nem élhetek a hangod nélkül – válaszolta nevetve Tom.
- Te vagy az én szabadabbik felem, minden, amihez én sosem leszek elég felelőtlen, hogy megéljem.
- Te pedig a gyeplő a kantáram végén, hogy soha többé ne rohanjak forró fejjel a vesztembe.
A király azonban csak gondterhelten simogatta a szakállát, és egyre csak kesergett, hogy hát hogy lesz neki így utódja, aki örökli a trónját.
Tom és Bill azonban csak somolyogtak, minden tudó mosollyal.


- Nem pont erre a fordulatra számítottál, igaz? – kacagott a képembe Kitty az újszülött bárányok ártatlanságával.
- Nem… nem épp szokványos csavar, annyi szent! – köszörülgettem a torkomat, miközben az alagsorig kapitulált államat igyekeztem visszapakolni a helyére. – És aztán? Gondolom boldogan éltek, míg meg nem…
- Várj, várj, még hátravan egy szereplő! – vágott lelkesen a szavamba.
Oh, hát persze! Még nem teljes a családi kórkép, ez tény…
Nem sokkal később az öreg királyné egészséges fiúgyermeknek adott életet. Újra örülhetett az öreg király, az utódlásának problémái íziben megoldódtak.
Nagy vigasságot rendeztek, melyre hetedhét országból érkeztek a vendégek. Három napon és éjszakán tartott az eszem-iszom, és még az is táncra perdült, akinek fából volt a lába.
A negyedik nap reggelén Tom és Bill az öreg király elé álltak.
- Édesapánk, ideje búcsút vennünk egymástól – szólalt meg Bill.
- Hisz még csak most érkeztetek haza! – kiáltott a király megrendülten.
- Most, hogy megszületett a jogos trónörökös, ránk már nem lesz szüksége – vette át a szót Tom. – Továbbá az alattvalói sem nézik jó szemmel a kapcsolatunkat. Visszatérünk az égig érő tölgyre, és ott élünk tovább boldogságban.
Hiába erősködött az öreg király, hogy karóba huzat mindenkit, aki sandán mer a királyfikra nézni, az ikrek csak a fejüket csóválták.
- Nem húzhat deresre mindenkit, akinek nem képes befogadni a gyomra a szerelmünket – nevetett Bill. – Hamar kiürülne a királysága.
Megölelték és megcsókolták atyjukat és az öreg királynét, majd kézen fogva kisétáltak az égig érő gyöngyháztölgyhöz. A hatalmas levelek alatt váltottak még egy mosolyt, majd megpördültek a sarkukon, és gyönyörű fehér hollókká változva felröppentek a tölgy legtetejére. Ott pedig egy káprázatos gyöngyházpalota várta őket, olyan szikrázóan csodálatos, hogy rá sem lehetett pillantani.
Ott éldegéltek boldogságban, ám valami még hiányzott ahhoz, hogy idilljük teljes legyen. Tom jött rá hamarabb, mi tölthetné ki az űrt a szívükben. Az egyik balzsamos nyári éjszakán kiszökött testvére mellől az ágyból és elgyalogolt a tölgy utolsó ágacskájához. Azon az ágon egyetlen aprócska levél nőtt. A fiú leszakította, és abból menten egy káprázat szép hajadon bontakozott elő. A csodalány nem szólt semmit csak hosszan a fiú szemébe nézett. Szó nélkül, gondolatok útját kommunikáltak. Majd a lány halványan elmosolyodott, és lágyan biccentett. Tom pedig odalépett hozzá, és óvatosan megcsókolta őt. És abban a pillanatban, hogy ajkaik összeértek, a lány meseszép liliommá változott. A liliom szirmai között pedig ott feküdt egy édes kislány, és boldogan kacagott fel a királyfira.
Bill első pillantásra a szívébe zárta az ajándék lánykát, és el is keresztelte Kittynek. És innentől kezdve hárman éldegéltek boldogságban az égig érő tölgy tetején addig, míg meg nem haltak.
- Itt a vége, fuss el véle! – fejezi be idült mosollyal a bizarr mesét Kitty.
Nagyokat nyelve pislogok a kipirult arcocskájába. Nem merek megszólalni, félő, hogy erre az ártatlan gyerekre zúdítom rá azt a hangyabojt, ami momentán a lelkemben terpeszkedik. Hízik, hízik a csend a körülöttünk.
- Nézd, mennyi már az idő! – töri meg végül az egyre kényelmetlenebb szitut a lány. – Fél kilenc is elmúlt.
- Apukádék bármelyik percben megjöhetnek – pillantok én is az órára. Furán karistol a hangom.
- Jó, majd küld be őket jóéjt puszira! – A kócos buksi már kezd elveszni a regimentnyi plüssmackó alatt. Kitty látványosan bevackolja magát alváshoz.
- Aludj jól, Cica! – búcsúzom tőle, és magamra erőltetek egy mosolyt is.
Azt hiszem, ez azon kivételes pillanatok egyike, amikor teljes szívvel, sült jogosan letojhatom, hogy nem otthon vagyok, és főzhetek magamnak egy bivalyerős kávét. Sőt, még egy kis viszkit is szívesen kevernék bele, csak a feszkó oldása végett.
Elszöszölgetek a kávéfőzővel. Hamar megtalálom a Caramel Macchiato-t a széles választék között, és „csakazértis!”-t mormogva bepottyantom a kapszulát a gépbe.
Agyalgatok a hallottakon. Van még rá néhány percem, a riasztó halk prüttyögése szerint a kocsifeljárónak kapása van, azaz hazaértek végre az ikrek is. Tűnődöm, tépelődöm, az előítéleteimmel birkózgatok magamban. Végül rádöbbenek a nyilvánvalóra: leendő pszichológusként egyáltalán nem ítélhetem el a két férfit. Max ajánlhatok nekik néhány jó szakembert. Kitty már más tészta, mellette nem mehetek el szó nélkül. Bár lehet, jobban tenném. Eddig sosem származott sok jó abból, ha a számat jártattam.
Bögréket varázsolok elő a szekrényből, szám szerint hármat. Kitöltöm a habos kávécsodát, és két fülön ragadott koffeinbombával köszöntöm a bejárati ajtón betoppanókat. Még a mosolygás is megy, igaz elég hipózottra sikerül.
- Szia, Kyra! – pillant rám fáradtan Tom, és hálásan veszi el a kezemből az egyik gőzölgő bögrét. Bill villámsebesen lecsap a másikra, még a kabátjától sem szabadul meg előtte.
Visszamegyek a saját kávéadagomhoz, és lehuppanok vele az egyik kanapéra. Kéjesen fürdetem az arcom az illatfelhőbe, és közben némán kérődzöm a mondanivalómon.
- Minden rendben volt? – teszi fel a szokásos sablonkérdést Tom.
- Hümm – válaszolom tűnődve, majd észbe kapok. – Kitty sokkal jobban van már, lement a láza. Gwen néni áthozta délután a mai leckeadagot, átvettük a lánnyal a matekot, és még egy kis olvasásra is rá tudtam őt bírni. Jövő hét hétfőn csoportos osztálykirándulásra megy a suli, a doki azt mondta, azon már Kitty is nyugodtan részt vehet.
- És ma ő mesélte az esti mesét – teszem még hozzá mintegy mellékesen.
- Igazán? – kérdez vissza az apja, ám csak félig figyel a szavaimra. A konyhapultnál matat a kocsikulccsal. Enyhén érezteti velem, hogy neki is hosszú volt a nap, lassan ideje lenne elpucolnom. Lehajtom a kávét, és elsüllyesztem a bögrét a mosogatógépben, majd az egyik tágas fotelben heverő táskámért nyúlok. És közben teljes gőzzel dilemmázok tovább. Az ikrek elég busásan megfizetik a bébiszitterkedésem, épp ezért nem szívesen feszegetném a főnök-beosztott viszonyunk határait.
- Holnap már nem kell ilyen sokáig maradnod – túr a hajába fáradtan Bill a táskám foteljének szomszédságában. – Ma befejeztük az utolsó számot is, stúdiózni meg már itthon is tudunk. Szóval lesz időd nyugodtan megírni a szakdolgozatodat.
- Hümm – válaszolom ballisztikus ívben leejtve a szakdolgozatomat.
- Azt hittem, boldogabb leszel – pillant rám fél szemmel a férfi. Zavartan buzerálom a táskám kapcsát. Fogalmazgatok, rágom a szavakat.
- Ha megengeditek… szóval, ha nem veszitek tolakodásnak… Na, szóval lehetne egy apró tanácsom… vagy észrevételem…?
Tom udvariasan fordul felém, Bill a másik szemét is kinyitva figyeli a szenvedésem. Mindkettő türelmet erőltet magára, és várja, míg összekapom magam annyira, hogy ne csak hápogjak, mint egy idétlen kacsa. Tom ujjai halkan zongoráznak a konyhapulton.
- Kitty… elég fogékony korban van – kezdek neki óvatosan. – Egy hétéves kábé olyan, mint egy szivacs, mindent magába szipkáz, amit a környezetében lát, tapasztal, érzékel. Meglepően sok mindent észrevesz, és annál is többet megért.
Tom kérdőn vonja fel fél szemöldökét. A francba az óvatoskodással, akkor kerek-perec gyomorszájon vágom a tényekkel!
- Csak annyit szerettem volna kibökni, hogy legyetek a közelében némiképp… - habozok egy kicsit. –diszkrétebbek!
Látom rajta, hogy a napi meló által kifacsart agya teljes fennmaradt kapacitását a közlendőm feldolgozásának szenteli. Néhány kilométer mély csöndben eltelt másodperc után az arca három számmal hosszabbra nyúlik.
Ideje mennem. Sebtében felkapom a kabátom, halkan elköszönök a fotelbe roskadt Billtől, pontosabban attól a csibesárga haj alatt felderengő, égővörös homloktól, amit láttatni enged magából az ujjai rejteke mögül.
Tom kikísér a kapuig, kapkodva lövi le nekem a riasztót, és erősen kerüli a pillantásom.
- Kitty követeli a jóéjt pusziját! – jegyzem még meg csöndesen. A férfi bólint, majd halványan elmosolyodik. Indulnék, de még utánam szól.
- Nem lesz baja belőle, ugye?
Meglepődve fordulok vissza.
- Kittynek? Nem, nem hiszem. Azaz nem tudom igazán – válaszolok. - Teljesen magától érthetődőnek tartja. Ez inkább rátok nézve lehet problémás. Mondjuk, ha valaki olyannak is elkotyogja, aki…
Elharapom a mondatot. Aki milyen? Nem olyan segghülye, mint én, hogy ezt némi kezdeti berzenkedés után elfogadja, és túllép rajta?
Tom komolyan bólint, de továbbra is csak az államig emeli a tekintetét. Jóéjt intve távozom.
Ahogy lassan kutyagolok haza a hűvös kaliforniai estében, csak egyetlen gondolat jár az agyamban. Ha mást nem is, de egyvalamit garantált Kitty meséje: nekem tuti felejthetetlen álmaim lesznek.
Caplatok a buszmegállóhoz, és érzem, hogy egyre szélesebbre húzódik az arcomon a vigyor.
Vége